Bejelentkezés

szavazzon-a-kozos-munka-folytatasara  Egy érdekes levél, vagy inkább tanulságos?   Ma 19/08-kor kaptam egy levelet, de nem csak én hanem...
310

Cserszegtomaj költője, írója és kutatója

Szabó István       és             Dr. Vajkai Aurél 

 

 

 

 

 

 

Nagyjaink emlékére, hisz 2006-ban volt 30 éve, hogy Szabó István  örökre megpihent szülőföldjén.

 

Szabó István 1931. március 7-én Cserszegtomajon született. Paraszti környezetből, egy község zárt közösségéből indult. Írónk így írt erről: „Elég korán kezdtem felemás életet élni. Gogolt, Móriczot olvastam a kukoricaföld sarkán, déli pihenőkön, de ábrándoztam korszerű magtermelésről is, ha rövid időre elfáradtam az olvasástól. Végül a könyvek győztek – és hogyan, hogyan nem, elég korán ceruza is került a kezembe: meg–megírogattam a kapálás, szénagyűjtés közben önmaguktól megszülető történeteket. Ekkor váltam rossz paraszttá, ekkor láttam apámat elszomorodni...”

Tehetségére először cserszegtomaji szomszédja, Vajkai Aurél figyelt fel, aki így ír erről: „A mindössze tizenöt éves Szabó István nekem mutatta meg először és adta ajándékba verseinek kéziratát. Azt hiszem, hogy másutt nem is találhatók ezek a gyermekkori versek. Akkor tájt sokat beszélgettünk az ottani parasztság fáradalmas, munkás életéről, a népi írók műveiről, általában az irodalomról, művészetről. Sok könyvet kapott tőlem, barátságunkról hozzám írt későbbi leveleiben többször megemlékezik („Sohasem vontam kétségbe a Maga jóindulatát, hiszen jóformán mindent Magának köszönhetek. Tudom, hogy mindig szeretne javamra lenni”. 1951.- Magát tekintem első szellemi nevelőapámnak.”1973.).

1947-ben írta községünk költője a következő két versét:

 

Egyedül egy régi bánya fölött

 

Ülök a kövön s lábam lógatom

le a mélybe s hallgatom:

mit súg a csend, az erdő

a félelmes, örök lomb-temető

az ő csendes kis fiának...

Nekem, meg ennek a bolond világnak.

Tudom, búcsúzik, mint

ifjú párjától az őz,

tudom, hogy sokára látjuk így egymást,

tudom búcsúzik az ősz.

 

Cigarettám füstje kékesen kavarog

s mire tova ér, szerte foszlik,

mint álmaim és én magam

hogy újra-szülessék

s fölöttem üljön magasan.

Tömören ömlik, aztán ritkul-ritkul,

mire észreveszem, már szerte hull

minden szippantás öt esztendő

míg csak végig nem ég,

aztán jöhet a temető.

 

A nap is úgy ül ott, bánatosan

a távoli domb fölött

s néz sóvárogva hozzám, mintha

sohase térne többé vissza.

Ne félj nap! Látlak még téged,

csak menj, álmodni a domb mögé,

aztán hívlak, gyere föl

gyere majd a fejem fölé.

 

 

 

Fenyőerdőt négy sarkánál

 

Egy sötét, forró nyári éjszakán, álmomban

vén, szakállas erdész voltam

s egy régi, óriási fenyőerdőt

négy sarkánál fölgyújtottam.

 

Eső esett ugyan eddig

s bizony nehezen kaptak az avarba,

de ó, a lángok mégis győztek

s a szél már a pernyét kavarta.

Olyan tűz lett, mint még soha

s én őrülten táncoltam neki,

belekacagtam a vad, új fénybe:

„Eső, ezt már nem oltod ki.”

 

A tűz aztán olyan hatalmas lett,

hogy körül lángoltak már a kis faluk,

én nevetve, sírva buktam a parázsra

s néztem, hogyan égnek a faluk.

 

Emberek jöttek, keseregve, vasvillával

hozzám, hogy tépve megöljenek.

De én csillapítottam őket:

„Emberek! Örüljetek!”

Új házat kell építeni

s ültetni nagy-nagy új erdőt,

új nótát fújjatok majd

s feledjétek a temetőt.

 

Örüljetek! Minden új lesz.

Életetek, az erdő és a házak.

Új fedelük lesz, nem ilyen,

Ezek rosszak és beáznak.

 

S az emberek letették a villát,

ujjongva vállaikra vettek,

cipeltek be, a faluk felé

s közben éljeneztek.

 

Sötét, forró nyári éjszakákon, álmomban

vén, szakállas erdész vagyok

s egy régi, óriási fenyőerdőt

négy sarkánál gyújtogatok.

 

1954-ben az Új Hang című irodalmi folyóiratban jelent meg, A lázadó című elbeszélése, mellyel elkezdődött írói pályafutása. 1955-ben az Emberavatás című prózai antológia írói között találkozhattunk nevével. Két esztendővel később megjelent első kötete, mely ugyancsak A lázadó címet viselte. A második kötet, a Varázslat kertje 1963-ban hagyta el a nyomdát. Mindkettőért József Attila  díjat kapott.

Az alkotáshoz szükséges élményeket örökségként kapta a saját sorsától és elődeiétől. A polgári iskolát Keszthelyen végezte el, majd traktoros lett, aztán bölcsészhallgató, majd könyvtáros, végül az irodalomban találta meg önmagát.

„Jó a napszámolás azért is, mert figyelhetem az embereket. Hallgatok, leselkedem. Gyűjtök. De nem írok le semmit, mert ha papírra jegyzem, nem tudom használni. Belül raktározom el.”

„Szerencsére, Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy két, de három életre is futná.” - Szabó István jegyzetei Cserszegtomaj lakóiként büszkék lehetünk e nagyszerű költőnk és írónkra.

1949-ben Szabó István tizennyolc évesen  levelezni kezd, az akkor ötven éves Kodolányi Jánossal.

 

                                Kodolányi János                                                    Szabó István

 

Szabó István első levele: 

 

„Tisztelt Uram!

 

Ne haragudjon, hogy zavarom a levelemmel, de a körülmények kényszerítenek rá. S azonkívül van egy másik indítóok is: én nagy tisztelője vagyok Önnek és az Ön munkásságának. Különösen azért, mert a finn-magyar kapcsolatoknak olyan odaadó híve.

De talán illendőbb lenne, ha előbb magamat ismertetném.

M. Szabó István a nevem, Zala megyei paraszt fiú vagyok, Cserszegtomajról. Márciusban múltam 18 éves: öt elemit végeztem Cserszegen, és négy polgárit Keszthelyen. A polgárit 1946-ban fejeztem be, azóta nem járok semmiféle iskolába, otthon dolgozom a gazdaságban. Hét holdunk van, éppen eltengődünk belőle. Egy nővérem van; apám, nagyanyám és én. Négy tagból áll a család; anyám 1947. február 17-én meghalt szívszélhűdésben.

De mióta otthagytam az iskolát, rengeteget olvasok és nyugodtan mondhatom, hogy a legjobb könyveket. Azelőtt a cowboy-regényeket faltam, de 1946 nyarán kezembe került az Ön „Holdvilág völgye” című regénye. Akkor kezdtem minőségi formában olvasni; rájöttem, hogy a könyvek között nagy különbségek vannak. S erre az útra az Ön regénye vitt rá. Utána hamarosan elolvastam még Öntől a „Vas fiai”-t, a „Julianus barát”-ot, a „Fekete víz”-et, melyhez hasonló szépségű gyermekregényt még nem olvastam. …...........

Az Ön művein kívül olvastam a népi irodalom legjavát. Sinkának minden írását ismerem, Szabó Pálét is majdnem, Veres Péterét, Darvas: Egy paraszt család története, Illyés, Kovács Imre, és hogy ki ne hagyjam: Móricz Zsigmond. Ady, József Attila is jól ismertek számomra; a sors kegyelméből sok jó könyvhöz hozzájutottam, kivéve a világirodalmat, azt bizony nem nagyon ismerem.

Körülbelül két éve már én is írogatok. Verset, novellát, ahogy jön. De ilyesmivel nem untatom Önt: rátérek az igazi mondanivalómra.

Már régóta lappangott bennem a szándék, hogy finnül szeretnék megtanulni. S az idén már ki is tört, bár nagy bánatomra nincs semmiféle segédeszközöm, se nyelvtan, se szótár. Három hétre kölcsönöztek nekem egy Győrffy Béla-féle nyelvtant, abból hamarosan megtanultam vagy 500 szót és a nyelvtan alapelemeit. De most nincs tovább.

Arra kérem Önt tisztelt Kodolányi úr, ha módjában állna, legyen szíves küldjön egy nyelvtant, ha másképp nem kölcsön. Minden óhajtásom központja: finnül tudni és Finnországba menni. (Van Zalában még egy fiú, Balogh Zoltán, Sárhida, ő is finnül tanul. Levelezünk.)

A finnek irodalmát sajnos nem ismerem. Csak Jarventaus „Kereszt és varázsdob” című regényét olvastam az Ön fordításában, és Linnankoskitól a „Dal a tűzpiros virágról”-t. Az első, Jarventaus könyve különösen tetszett. Nagyon finom felépítésű és remek részletekben bővelkedik.

Nagyon hálás lennék, ha pár sor biztatást kapnék Öntől, abban a reményben, hogy levelemmel nem alkalmatlankodom. De olyan rossz ez az egyedüliség, hogy éppen ez serkent a kifelé való tapogatózásra. Kérésemet megújítva, maradok tisztelő híve:

                          m. Szabó István parasztfiú

                          Cserszegtomaj, Zala m. U. P.

                          Keszthely

 

U. i.: Politikától u.n.  „immunis” vagyok

 

 

Válasz Kodolányi Jánostól:

 

Kedves Öcsém, leveleddel igen megörvendeztettél. Ha csak néhányan is vagytok ilyen derék fiúk, mint Te, nem veszett egészen kárba a mi írói munkánk. Csak olvass, művelődj mennél buzgóbban, ne veszítsd el a hitedet és bizodalmadat az élet szépségeiben. Légy mindig őszinte Magadhoz. Sajnos finn nyelvtannal nem tudok szolgálni, magamnak sincsen. Ami volt, elkallódott az idők zavaraiban. A Győrffy-féle igen jó s könnyen megtanulható, de éppen ilyen jó Zongor Endréé is. Fordulj hozzá levélben, címe: Bpest, XII. Márvány u. 28. IV. em., és hivatkozzál rám. Derék, lelkes ev. lelkész, felesége finn asszony, s sokat tesz a finn-magyar kapcsolatokért. Remélem lesz neki egy példánya még. Legjobb lenne egy finnel levelezned, esetleg leánnyal. Zongor tud Neked ilyen címeket adni. Ha aztán a béke végleg megszilárdul, kiutazhatsz, s akár egy ideig dolgozhatsz is ott. Említett barátodnak közvetítsd baráti üdvözletemet. Minden jót kíván és szeretettel köszönt:

                                                                          Kodolányi Jánostól

Balatonakarattya, 1949. jún. 7.

 

Szabó István válasza Kodolányi Jánosnak:

 

„Két ember küzd bennem: a menekülni, visszahúzódni és mindent visszacsinálni akaró paraszt, aki szeretné kikapcsolni magából azt a nyughatatlan valamit:a tehetséget, és semmiről se tudva, el akar merülni szűk paraszti keretei közé, mint disznó a pocsolyába, és érdektelen szeretne lenni minden mással szemben. De ott van a másik ember is. Az, amelyik már a Nobel-díjat is odaítélte nekem, az, aki azt mondja: akármi jöjjön, keresztülviszem. Ez a két ember állandóan küzd egymással. Néha az egyik van fölül, néha a másik, de végérvényesen győzni egyik sem tud. A kétkedő, megriadt paraszt és az időtlen lélek, küzdenek tovább.........

Van egy dolog, ami állandóan kínoz: a falu erkölcsi ítélete. Itt úgy figyelemmel tartanak mindent és mindenkit, hogy az egyenesen kibírhatatlan. Miden lehető alkalommal kritikusként lépnek fől itt az emberek. Hogy én is szálka vagyok a szemükben, azt szúrós, gyanakvó pillantásaikból régóta látom. Hogy könyvtáros voltam egy évig, sokat olvasok, állandóan dr. Vajkaival beszélgetek, Pesten voltam, Mátraházán voltam, gyakran olyankor megyek Keszthelyre, mikor a legnagyobb dologidő van, s mi több, a postás is sűrűen jár hozzám: ez mind súlyos bizonyíték arra, hogy „uraskodni” akarok és dologtalan vagyok. Könyörtelenül eltiporják, azt aki más akar lenni, mint ők. Olvasni is csak dugva, bujkálva lehet, mert már nyíltan szemere vetették úgy barátaim, minta felnőttek. Valahogy  az is kipattant, hogy írogatok, most már teljesen elvesztettem azt, ami az ő szemükben a becsületet jelenti. Félkegyelmű lettem, aki nem számít. Csodabogár. Pedig mennyire titkoltam mindent. S valahogy mégis megtudták.

Ennek elviseléséhez is kell egy csomó lelkierő. Hogy szembenézhessek vizsgáló, gyilkos pillantásaikkal..... . Van két fiú, legközelebbi barátaim, igazán derék emberek. Lelkesek és mohók. Ha ők nem lennének, már összeroppantam volna, méghozzá veszedelmes módon. Hozzájuk menekülök s a könyvekhez. De leggyakrabban az ábrándjaimba.

János Bátyám. Maga azt írta: nem baj, ha ábrándozom. Hát én álmodozom is, annyit, hogy néha teljesen elmúlik mellőlem a világ. Érzékszervim beszüntetik működésüket, csak a képzeletem dolgozik............. . Nagyon jól érzem magam, ha nem látok embert. Feszélyez, ha mozogni látok valakit. Igen sokat járok az erdőn is, amit a cserszegiek úri passziónak tartanak s szintén elítélnek érte.

Ábrándozásaim tárgya legtöbbször  saját személyem. Csodálatos helyzetek beképzelem bele magamat, olyan életkeretekbe, amilyen után kívánkozom. Ezek az ábrándok néha homlokegyenest ellenkeznek egymással, pedig legtöbbször egy órában születnek. Ha egyiket megunom, átugrom a másikhoz, mint régi ismerőshöz. Tucatszámra van belőlük. Vagyok én világhíres író, 10.000 könyv kezelője, folyóirat alapító, diktátor, bivalyerejű legény, tyúktenyésztő, bányász, katona, perfekt finnül beszélő stb. Sajnos mindezekben nem található logika. Valóságos személyem itt áll, az elképzelt alak pedig a szakadék túlsó partján. Látom őt, sőt úgy látom, ahogy akarom. De híd nincs sehol. Tehát a szervesség hiányzik, az, aki a túlsó parton áll, egy idegen. Nem látom azt a folyamatot, ahogy ezek a dolgok megvalósulnának.

Olvasok most is. Szabó Lőrinc  kisebb műfordításait....... .

Néha írogatok is: verset. Egy hosszabb írásba is belekezdtem, de nem tudom regény lesz-e vagy csak nagyobb elbeszélés. Talán elkészül az idén, az a baj, hogy huzamosabb időre nem tudok belemelegedni, mert dolgozni kell, pedig ehhez nyugalom kellene.

Ha nem alkalmatlankodom, küldök most verseket és egy kisebbet az elbeszéléseimből. Arra kérem Önt, bírálja el őket szigorúan és alaposan, nem kímélve semmit, mert ha a hibáimat megmondják, annak is hasznát veszem....... . Szeretném tudni, hogy ugyan vihetem-e valamire az írásaimmal. Néha egészen elvész a kedvem, a bizonytalanságtól no meg azért, hogy nem tudok rendszeresen írni, a paraszti munka miatt. (Lehet-e egy rókának két bőrét húzni?) Olyan gyötrődéseim vannak, hogy néha abba is akarom hagyni az írást, de mikor rám jön az írhatnék, nem tudok ellenállni. Ha valaki megismertetne magammal, ha megmutatná hibáimat, de jó is lenne. Sokkal biztosabban állnék a lábamon.

Ne haragudjon t. Uram, hogy ennyit fecsegek magamról, de úgy van: a bűn jólesik. Éppen ezért arra kérem, pár sor bírálattal segítsen rajtam, úgy kellene ez, hogy megvilágosodjék minden.

Jó munkát és jó egészséget kíván hálás és tisztelő híve:

                                                                          M. Szabó István

                                                                          1949. VIII. 12.”

 

 

Kodolányi János levele Szabó Istvánhoz:

 

„Kedves Öcsém!

 

Leveledet és a mellékleteket megkaptam. Jólesik, hogy bizalommal vagy hozzám, s hogy őszinte bírálatot kérsz írásaidra.. .

Helytelen, hogy minden irodalmi műben a „népet” keresed. Az író világa az egész emberi világ, de nem kényszeríthetjük az írót, hogy mindent belefoglaljon művébe, ami az emberi világban van....... .

Ne szűkítsd bele Magadata saját szűk, paraszti, „népi” világodba, mert az öncsonkítás. Megbénulsz tőle. Az emberi lélek túl akar látni ilyesmin, át akarja élni ezt is, azt is, a csillagok világát is, az atomokét is, az állatvilágot is, mindent, amennyire lehetséges. Szórd le Magadról a paraszti gúnyát, láss messzebb a földed végénél, a faludnál, a népnél, az uraknál, - láss mennél messzebb............... .

Sokat kell foglalkoznod anyanyelveddel. Ez a szerszámod, ez a hangszered. Az nem mentség, hogy a „nép így szokta mondani” - mert mentség nincs..... .

A Te leveled egyszerű, puritán. Így írj! Minden írásod közül, amiket küldtél, legjobb maga a leveled.

Tanulj, gondolkozz és szeresd a magányt!

Szerető bátyád:

                                                                                     Kodolányi János

                                                             Szabadszállás, 1951. XI. 22.”

 

Ezt követően a két író levelezése ritkábbá vált majd megszűnt. Szabó István katona lett, melyről így írt Kodolányi Jánosnak:

„..a páncélosokhoz nem vettek föl, gyenge fizikumom miatt, így hát a géppisztolyos különítménybe kerültem.” Akarattya, 1952. február 16.

Erre Kodolányi János a következőket válaszolta:

„Írod, hogy Te még most is az vagy, aki voltál. Nem vagy az. Emlékezz csak azokra az időkre, amikor első leveledet írtad nekem. Mi voltál?! Gyámoltalan, nyavalyás, tétova, igen tudatlan, ijedező, panaszkodó fiú. Sértődékeny és gyanakvó. És mi vagy most? Bátor, nyiltszemű, minden problémával szembenéző, az érzékszerveivel látható, tapintható, szagolható és hallható világon túltekintő, céljait ismerő ember. Hogy ez lett belőled, abban nekem is van egy kis részem a saját tehetségeden kívül. Tanítványomnak tekintettelek, s úgy is bántam Veled, mint tanítványommal. Meghallgattam problémáidat, megbíráltam írásaidat, megszilárdítottam önbizalmadat, bátorítottalak. Hogy ez így volt életem egyik nagy öröme. S hogy most már valóban a saját lábadon állsz, és a saját utaidat fogod járni, az az én pedagógiám eredménye. Szívesen tettem és teszem, amit tettem, mert kötelességem, s mert ez igazán szép munka...... .

De a kettőnk viszonya nem olyan, hogy én gyónhatnék Neked. Csak Te gyónhatsz nekem. Sem a köztünk lévő korkülönbség, sem a tudásunk különbsége nem engedi meg, hogy belső életemről, nehézségeimről........ úgy valljak Neked, mint Te énnekem. Ezt tudnod kell, mert ez a természetes és mert ennek így kell lennie...... .

Egyébként örülök, hogy hogy keményen viseled a nehézségeket, tudod, kis mi vagy, és nem ijedsz meg semmitől. Jólesik látnom, hogy nem panaszkodol. És hogy megértetted: könyvek nélkül is lehet szellemi ember valaki, ha ilyenek a körülmények. Kívánom tiszta szívből, légy egészséges, légy tisztalátású és bátor – de óvakodj a gőgtől. Baráti szeretettel köszönt:

                                                                                     K. János

                                                             Akarattya, 1952. ápr. 4.”

 

 

Szabó István, a katonaidő lejárta után ezt írta Kodolányi Jánosnak:

„....... No de most visszatérek a jelenbe. Sokat töprengek azon, hogy miként oldhatnám meg a magam problémáit. Az már világos előttem, hogy nem maradok meg a föld mellett. Nem is maradhatnék, ha akarnék sem, mert már nem sokáig tudjuk tartani magunkat az egyre súlyosabb adók és beszolgáltatások miatt. Már nem messze van az idő, hogy oda kell dobni mindent, mert nem bírjuk tovább...... . Nemcsak mi, de az egész község. S akkor engem már nem köt semmi a földhöz. Talán jobb volna már most faképnél hagyni Cserszegtomajt, s valami olyan dolog után nézni, amiből úgy ahogy megélhetek, s amellett rendszeresen foglalkozhatom szellemi dolgokkal is. Mert nem tudom, hova vezet az, hogy örökké el kell fojtanom magamban az írást, és egyáltalán meddig tudom elfojtani..... . S itt van az apám is: itt hagyni viszont illetlen lenne. De hát haláláig dajkálgassam? Szeretne visszabújni az ember az anyja méhébe, a sok kicsi, de súlyos gond elől..... .

Ha még nem fordult el tőlem egészen, legyen szíves, válaszoljon. Sok jót kíván és tisztelettel üdvözli:

                                                                                                 M. Szabó István

                                                                                     Cserszeg, 1952. márc. 31.

Kodolányi válasza:

 

„Kedves Pista!

 

…... Te eldugva élsz ott Cserszegen, a sorsod megtagadta Tőled az iskolázást, a jó tanárokat, a diáktársakat,a tanulás kényelmes módjait. Ezért van szükséged rám. De apádtól sem kaptál szinte semmit, amivel nekivághatnál a Te külön utadnak. Őt is pótolnom kell tehát. Meg kell mondanom, hogy különösen szerencsés vagy. Veled Kovács László, Hajdú Péter, Némethy, Vajkai barátkoznak, igen jó tanítóid akadtak hát. Ezzel légy tisztában, de el ne bízd magad... . Amit pedig tőlünk tanulsz, át kell adnod másoknak..... .

Átlagosan havi 80-100 levelet kapok és írok, ez nem csak nagy munka, hanem az én szegénységemben súlyos teher is. Meg kell hát gondolnom kire tartogassam az időmet, a munkámat. Inkább ott kell lennem, ahol más nem lehet helyettem.... .

Ha Keszthelyen tanulhatnál nem kellene még apádat sem magára hagynod.... .

A telem igen rossz volt, lelki értelemben. De most már túl vagyok rajta. Kaptam egy kis rádiót, hallgathatok végre zenét. Ez hiányzott eddig legjobban.... . Voltaképpen nincs komoly baj. Csak egy: a cipőm olyan állapotban van, hogy alig tudok járni, keservesen gyötri beteg lábamat. De hát ezt tűrni kell... .

Minden jót, ne csüggedj, légy türelmes, bízzál, szeretettel üdvözöllek:

                                                                         K. János

                                                             Akarattya, 1952.áp. 4.

 

 

1976. márciusában  45 évesen súlyos betegség következtében elhunyt. Szülőföldjén, Cserszegtomajon temették el.

 

 


Szabó István: Szeretnek, biztatnak engem a dombok

 

 

Ezüst-barna homályban bandukoltam

haza, a falum: hazám felé.

Barna, nyúlánk felhők mögül

szelíden hívtak a csillagok

s a távolban a sötétben, a fák közül

láttam, hogy integetnek felém a dombok.

 

Tág karjukat széjjeltárták, hogy bújjanak

el hűvös, régi helyemre

s ahogy bandukoltam az úton,

láttam, hogy jönnek a dombok elémbe.

Lomhán átfogtak már messziről

s némán, feketén üdvözöltek

engem, az álmok vándorát

bizony szeretve megöleltek.

 

Hívtak, rám ismertek, hisz gyermekük vagyok

s szegények úgy örültek

… hogy az vagyok még, ami voltam:

mikor lágy völgyeikben a vállamon

nehéz dorongokat hordtam.

  

 

Szabó István levele édesapjához

 

 

 

Szabó István itthon

 

 

 1976. március 16-án örök nyugovóra tért. A cserszegi temetőben április 2-án temették el. Szabó István történetét, egy rövid, borongós szépségű írással zárom.

 

Utoljára

 

Ferenc bácsi egy téli vasárnapon maradék tekintélyét is eljátszotta a család szemében. Már régóta nem vették komolyan sem a fia, sem az unokái, szavára ügyet sem vetettek, még a tizenhárom éves Katica is felűről kezelte az öreget, néha rá is pirított, mintha ő lenne a felnőtt, nagyapja pedig éretlen és oktondi gyermek. S akármit bíztak rá, nem tudta jól elvégezni: ha dologhoz nyúlt, mindig gyöngéd pirongatás lett a vége. Az öreg ilyenkor megszégyenülten vonult el egy sarokba bánatával. Pedig nagyon szerette volna hasznossá tenni magát, hiszen azonkívül, hogy nyolcvan esztendős elmúlt, nem volt semmi baja, még tudott mozogni, s meglátta a munkát – de a fiatalok nem engedték nyúlni semmihez.

Ferenc bácsi nyugtalanul tengett-lengett közöttük, rosszul érezte magát a tétlenségben. De egy vasárnap estén Gizella, a menye, moslékkavargatás közben így szólt a konyhában ténfergő öreghez:

- Összeszedhetné odakint a tojást, édesapám. Mindjárt sötét lesz, s még annyi a dolgom.

Ferenc bácsiba mintha visszaköltözött volna az élet. Boldogan kezdett nyüzsögni, szinte lámpalázas volt, hogy végre neki is adtak valami munkát. Ügyetlen buzgalommal kapkodta magára a télikabátot.

- Hol a kisvéka?

- Annak a két-három darabnak? Be tudja hozni a markában is – mondta az asszony, s már szaladt kifelé a moslékkal.

Ferenc bácsi körülnézett még a konyhában, de mivel a kisvékát nem látta sehol, motyogva és élénk igyekezettel kicsoszogott a házból.

Meggörbülve, mintha a földet szagolná, keresztülvágott az udvaron a fészer felé, ahová tojni járnak a tyúkok. Buzgón cipelte öreg, rozoga testét, s két karjával még evezett is, hogy gyorsabban haladhasson. A menye utánaszólt:

- De össze ne törje ám a tojásokat!

Ferenc bácsi sértődötten legyintett, s megtörölte orrát a kabátja ujjával. A fagyos januári este kicsalta még a könnyeit is, testét azonnal átjárta a hideg, ujjai meggémberedtek. Remegő szájjal motyogta: - A fene ezt az idő! - De nem zúgolódás volt ez, inkább elismerő bók a télnek, s benne az az öröm, hogy azért is idekinn mozgok még.

Befordult a fészerbe, ahol már elég sötét volt. Szűk helyeken kellett mozognia. Átpréselte magát a szekéroldal meg a falnak támasztott borona között. Keze már nyúlt a sarokban derengő fészek felé, hogy van-e benne tojás. Nem látta, mert boronafogak meredtek az arcába, s a fejét félre kellett előlük fordítani. Szuszogott, nyújtogatta a kezét. Hogy a tyúkféle nem gondolt arra, vajon elférnek-e a gazdái is ott, ahol ő be tud csúszni!

De nem csüggedt. Csontjai nyikorogtak, míg elérte a fészket. Micsoda? Négy tojás? Nem akart hinni  a kezének, többször végig tapogatta a szalmát, mindenhogyan négy darab!

Boldogan szedegette elő a tojásokat, s bár reszketett a hidegtől, most nem törődött vele. Közben hallotta, hogy a kutya élénken ugat valakit az udvaron, talán látogató jött, vasárnap esti látogató.

Áthúzott a másik sarok felé, s közben tarkóját beleütötte a fölfelé meredő taligarúdba. Szitkozódott, de azért nem volt mérges igazából. Pelyva hullott a gallérja alá, nem érezte, drót akadt a kabátjába, s leszakította a nemrég odacsapott foltot, nem törődött vele. Szeme az új fészekre tapadt.

Abban is fehérlett három tojás. Hitetlenkedve nézte. S míg bal kezével óvatosan melléhez szorította, amit a másik fészekből szedett össze, jobb kezével e hármat halászta elő. Orra hegyén nagy, ezüstös csöpp remegett, nem tudta letörölni, magától meg nem szakadt le. Ujjai kékre meredtek a hidegtől.

Kikecmergett a fészekből, magához szorítva a hét tojást – több nincsen, de ki hitte volna, hogy ennyi is akad? Két – három darab – mondta a menye. Lám, nem kettő – három, hanem hét. Mégis jó lett volna megkeresni a kisvékát. A maga igazától eltelve megindult a ház felé. Jócskán besötétedett, odabent már égett a lámpa. Két keze majdnem megfagyott a tojásokon, szemét elborította a hideg facsarta könnyek, alig látott, orra hegyén pedig makacsul remegett az a jókora fehér csöpp, s nem akart leszakadni. Hogyan törölje le? Majd odabenn – gondolta, s buzgón haladt zsákmányával az udvaron, csontjai remegtek, úgy átjárta testét a január kemény fagya. Ujjait már nem is érezte, csak el ne ejtse a tojásokat. Jó lenne most az a kisvéka. De már mindössze tíz lépés az ajtó. Gémberedett szája boldog mosolyra húzódott: milyen nagyot néznek majd odabenn. Csoszogott, csoszogott, nyolcvan esztendős dereka még jobban meggörbült az igyekezettől.

Az ajtóban majdnem megbotlott az eléje törleszkedő kutyában, be akart az is surranni a melegre.

- Menj innen – mondta neki aggodalmasan – menj innen, Fuxi!

Féltően szorította magához a tojásokat. A kilincset könyökével nyomta le. Aztán belépett, s körülnézett a konyhában. Már együtt volt a család, s egy idegen fiú is ült az asztalnál a kis Katica mellett. Ferenc bácsi már több ízben látta itt a fiút, de nem tudta, kicsoda. Ferenc bácsi már nem ismerte a fiatalokat. Ügyefogyottan állt az ajtóban. Erre nem számított, s most nem tudta, mit csináljon. Kékre fagyott két keze a tojásokhoz tapadt, orra hegyén csillogott az a fényes gyöngy,szippantott egyet, de mi haszna? A család meg bosszúsan nézett rá, Katica lesütötte szemét a fiú mellett.

Az ünneplő ruhás fiú felpattant, s odalépett az öreghez.

Jó estét, Ferenc bácsi – mondta barátságosan, s a kezét nyújtotta. Az öreg meglepődött. Vele mér nem igen szoktak kezet fogni a látogatók.

Közben a fiú észrevette, hogy a vénember jobbja nem szabad, s visszaejtette üdvözlésre nyújtott kezét. Csakhogy már Ferenc bácsi keze is megmozdult a fiú felé.

Négy puha kis csattanás a konyha kövezetén. A fiatalember hátraugrott, de hát későn. A tojások ráfröccsentek sötétkék nadrágjára. Nézte, aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Legyintett, mosolyogva.

Katica fölsikított, majd halkan elsírta magát. Ferenc bácsi fia, János, káromkodott az asztalnál, az asszony felugrott:

- Nahát – mondta a toprongyosan, s dermedten álló öregembernek - , nahát, édesapánk!

- Semmi, semmi – dadogta a fiatalember. Rám sem mert nézni a nadrágjára.

- Katica, valami ruhát áztass be – szólt vörös szégyennel az asszony – ne haragudj, Laci. Majd valahogyan..... meleg vízzel megpróbáljuk.

- Nem számít, Gizella néni – hadarta a fiú.

- Nagyapa – zokogott fel Katica, és dühödt kis szemét eltakarta a keze fejével.

Ferenc bácsi rémülten állt, két szeme sorra járta a többiek arcát. Lesújtó hang tekintett rá mindenfelől. Görcsösen szorította a maradék három tojást. A fiú meg mosolygott kínjában, s ilyesmit dadogott:

- Nem, nem számít, hiszen... . Majd benzinnel, én is...

Az öreg kicsire húzta magát a szemek verése alatt

- Már ezt sem lehet rábízni – csikorgott arcába a fia -, menjen onnan az ajtóból....  És törölje meg az orrát.

S míg az öreg elvonult a homályos sarokba, ahol az ő helye van, úgy nézett utána, mintha fel akarná falni.

Katica sírása nem akart csillapodni. A fiú leült melléje, s ügyetlenül vigasztalta.

- Mutasd – szólt sz asszony Lacinak. A fiú szégyenkezve nyújtotta előre a lábait.

- Nahát – csodálta, és sápadtan kezdte törölgetni a jókora sárga foltokat -, már csak szégyent tud hozni az ember fejére.

- De hát nem tehet róla – mondta Laci.

A kislány nem mert odanézni, hogyan szorgoskodik anyja. A sarokban pedig, ahová az öreg gyorsan elhúzódott, olyan csöndesség honol, mintha Ferenc bácsi  már nem is lélegzett volna.   

 


Dr. Vajkai Aurél 

 

 

Kolozsváron, 1903. május 14. született. Családi neve eredetileg Wagenhuber. Gimnáziumi tanulmányait Kassán végezte, 1927-ben Budapesten orvosi oklevelet szerzett. Pályáját Budapesten orvosként kezdte, de közben néprajzi kutató munkát is végzett. 1937-ben muzeológus Veszprémben, 1939-től Keszthelyen a Balaton Múzeum igazgatója.

Cserszegtomajon 1944-49. között élt, egy nádfedeles hajlékban, szőlőtermelők, földmívesekkel együtt. E községből választott feleséget is, és az év egy részét is itt töltötte el kis házukban.

„Egyik nap a közeli szomszédtól krumplit vásároltam, és akkor egy kis, vékonyka alig tizennégy éves parasztfiúcska cipelte át hozzám a teli kosarat. Letette és közben szeme megakadt az asztalomon heverő könyveken. Meglepő értelmességgel szólni kezdett a könyvekről. Ott a szőlőhegyen váratlanul jó ismerősként üdvözölte a szépirodalom nagyjait, mert ismerte Ady, Móra, Veres Péter és a többi írásait......... .

Én akkor Cserszegtomajon néprajzi gyűjtéssel foglalkoztam és sok érdekes néprajzi adatot kaptam Szabó Istvántól.” - Így fedezte fel  a költőt és írót.

1987. december 18-án a cserszegtomaji temetőben vettek búcsút tőle szerettei.

Vajkai Aurél Cserszegtomajon számos szép mesét gyűjtött össze. Fő mesemondói Hertelendy Ödön 74 éves és Hegedűs József 56 éves parasztemberek voltak. Végül pár Cserszegi mesével fejezem be írásomat.

 

Három gyerek közül kié lesz a bika

(Igaz történet)

 

Vót egyszer egy ember, annak három fia – Aztán ez az ember nagyon beteg lett, hogy már nem remélte felgyógyulását. Ezután bementek a gyerekek egyenként, hogy apám, mit ád? Azt mongya, fiam, bikát. - Megy a másik is, az is kérdi, apám mit ád?! - Fiam, bikát.

Egy bikája volt, a 3 gyerek azt az egy bikát kapta, más vagyon nem vót. Most pedig készültek, amelyikébe szalad, hajszolás közbe, azé legyen a bika. A 2 okosabb rendes istálót csináltatott, a bolondos elment az erdőbe, onnan hozott igen zöld gallyakat, a meg abból csinált istállót. Persze ennek nem sokba került, így mikor elkészültek az istállóbul, kieresztették a bikát, persze mindenik azon vót, hogy a maga istállójába kericcse be. Akárhogy kergették, a bika csak beszaladt a zöld levelesbe, megkötötte, így a bika azé lett.

 

                                                                        (Hegedűs József. 56 éves)

                                                                        Cserszegtomaj, 1944.

 

 

Vajkai Aurél népmese gyűjtés közben

 

 

 

Irodalom

 

Ethnographia CIX Bp. 1988.

Vajkai Aurél naplója

Új írás 1980. VI.

Kéziratok 

 

 

 

A kéziratokat Györei Györgyné, Gizike Cserszegtomaj könyvtárosa biztosította számomra, melyért köszönettel tartozom.

 

Készítette: Süliné Elekes Éva 

Cserszegtomaj, 2006. január 16.