Bejelentkezés

szavazzon-a-kozos-munka-folytatasara  Egy érdekes levél, vagy inkább tanulságos?   Ma 19/08-kor kaptam egy levelet, de nem csak én hanem...
305

Györei Györgyné: Csodára várva

E mű számomra mindig nagy melegséget hordoz a szívemben, mert Gizike kézírását mikor olvastam, nézte a szemeimet és együtt sírtunk, de végigolvasni nem tudtuk együtt. Aztán otthon este amikor már mindenki elaludt, újra elővettem az írását és újra láttam Őt magam előtt, lassan, nagyon lassan azért elkészültem vele. Azt szeretném, ha ez az írás, ami számára nagyon sokat jelentett fennmaradna, mert dióhéjban, de ez Ő maga. 

 

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium 60 év felettiek részére írta ki, „Életút” - elnevezésű pályázatát (2012.), melyre községünkből Györei Györgyné az „Aranykorúak” Nyugdíjas Klubjának vezetője is készített egy életregényt. E pályaművet Cserszegtomajhoz való kötődése folytán, a szerző hozzátartozói Györei Rita és Györei Csaba beleegyezésével tesszük közzé, melyet a Cserszegtomaji Krónika 2012. márciusi és áprilisi számaiban is olvashattak.

Ezen művel szeretnénk, a szerző emléke előtt fejet hajtani (1942. szeptember 16. - 2012. április 9.) valamint az ő általa kiválasztott verssel, amit 2009-ben a Nyugdíjas Klub Mindenki Névnapja alkalmából Ő választott ki, s ezzel köszöntötte nyugdíjas társait, most e vers szóljon minden kedves Olvasónknak.

 „Tudod-e, hogy amikor boldog vagy, 

Egy boldogságsugarat küldesz a földre? 

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy, 

A körülötted élők is boldogok lesznek? 

Tudod-e, hogy kis csillagszikraként azért jöttél 

A földre, hogy megtanulj világítani? 

És amikor már fénylő színekben pompázol, 

Világítani tanítod a többieket? 

Tudod-e, amikor boldog vagy, a Te fény- 

Sugarad egyesül a sok parányi boldogságváró fénnyel? 

 

És a kettőből, a százból, az ezerből ismét 

Egyetlen öröm lesz - pontosan úgy, mint szétválásuk előtt. 

Tudod-e, hogy fényed a Mindenség fényében 

Tündököl minden pillanatban? 

És mindenkinek jut; 

A Te hatalmas fénylő erődből 

- minek neve boldogság, 

A Te hatalmas sugárzó szemed pillantásából 

- minek neve szeretet, 

A Te jóságos ajkad szavaiból - minek neve 

megértés, 

A Te kezed mindent egybefonó öleléséből - 

Minek neve a Lélek teremtő fénye. 

Légy boldog, és szerető ember!” 

 

Györei Györgyné: Csodára várva

 

Az én történetem a régi időkre nyúlik vissza, 1942. évben kezdődik, amikor megszületett egy kislány, akinek az édesapja a II. világháború borzalmas időszakában élte napjait Oroszországban, a Doni kanyarban.

Igen, a gyengén felszerelt, leharcolt II. magyar hadsereg közel 200 000 katonájából alig 30 000-en élték túl a borzalmakat 1943. januárjában, a doni hadműveletek alkalmával. 

Igen, az a kislány én voltam és írásommal szeretnék emlékezni Édesapámra, akit sajnos nem ismertem. 

 

Györei Györgyné szülei: Marosvölgyi Jánosné és Marosvölgyi János

Édesanyámmal és 3 évvel idősebb nővéremmel éltünk kis falunkban, Cserszegtomajon, nagy-nagy szeretetben, de még annál is nagyobb szegénységben. Anyám nehezen, csak a rokonok segítségével tudta biztosítani megélhetésünket, 2 kisgyermek mellöl nem tudott eljárni dolgozni, pénzt keresni. Valami kis segélyt ugyan kapott az államtól, de az nagyon szűkös volt.

Édesapám tábori levelező lapokat – amiket a mai napig féltve őrzök – tudott küldeni anyámnak, aki levélben értesítette őt az itthon történt dolgokról. Így érkezett meg apámhoz a messze Oroszországba az a hír is, hogy én 1942. szeptember 16-án megérkeztem a családba. Következő lapján már 3 tagú kis családját köszöntötte. 

A képeslapot az édesapa rajzolta

Édesanyám – a többi sorstársával együtt – abban bízott, hogy Karácsonyra talán hazajöhetnek a fronton lévő katonák is. Reménykedtek, hogy e szép ünnepre hazatérhetnek rég nem látott családjukhoz.

Így volt ezzel édesanyám és testvérkém is. Én, az alig 3 hónapos kisbaba mindebből semmit sem tudtam, éltem a kis csecsemők életét. 

Lassan vánszorgott az idő, múltak a hetek, a napok, de elérkezett a Karácsony, eljött a „Szent – este”. 

Nővérkén, aki már értelmes kislány lett, tudta, hogy „jön a Jézuska”! Már sokadszorra kérdezte: „Édesanyám, meghozza a Jézuska édesapámat? Mert én ezután is nagyon jó kislány leszek. Szót fogadok, csak Ő jöjjön haza!”

És a kis Jézus teljesítette a kislány kérését!

Estefele egyszer csak kopogtak az ajtón, s ott állt fáradtan, elcsigázva, de nagyon boldogan a mi várva várt Édesapánk.

Nagy volt az öröm!

Jöttek a rokonok, jó barátok, szomszédok, mindenki örült a viszontlátásnak.  Én persze mindebből akkor még semmit sem tudtam, hiszen alig múltam 3 hónapos. Édesanyám mesélte el később.

Apám a karjába vett, gyönyörködött a kis fekete, csupa hajmók lánykájában.  Boldogan mondogatta: „hát most már van egy szőke hajú, kék szemű kislányom, és íme itt van egy fekete hajú, fekete szemű kicsi pólyásbabám is. „ 

Szegény, akkor még nem sejtette, hogy engem akkor látott először és utoljára is. Pedig sajnos ez történt!

Elrepültek a napok, elérkezett 1943. év január eleje, letelt apám szabadsága, vissza kellett indulnia a harctérre, a poklok-poklába. Többen is mondták neki: „ne menj vissza Jani, majd elbújtatunk, nem fognak megtalálni. Közben meg majd csak csitul a háború.” De Ő hajthatatlan volt, mondta, ő nem akar katona szökevény lenni, bízott a becsületesség erejében. 

Édesanyám mesélte, hogy vissza indulása napján, miközben sírva búcsúzkodtak , testvérem odalépett Apám elé és mondta neki: „Ne sírjon édesapám, majd a Jézuska jövőre is haza hozza nekünk!”

De a sors másként akarta, másként rendezte a dolgokat, soha többé nem láttuk Őt! Sem levelet nem kapott Tőle anyám, sem hírt nem hallott felőle.  

Édesanyám a rokonok segítségével és a Magyar Vöröskereszttel is próbálta kerestetni, legalább azt szerette volna tudni, hogy visszaérkezett-e a nagy Oroszországba, de eredménytelen volt a kutatás. Mivel arról sem kapott értesítést, hogy meghalt, ezért tovább élt a remény , hátha életben van, s egyszer csak hazatér?!

Éppen ezért soha nem ment férjhez, de még csak élettársat sem választott magának, nem akarta, hogy nekünk mostohánk legyen. No és persze nagyon bízott apám hazatérésében, szeretett volna még boldog lenni Vele.

Közben telt-múlt az idő, én is kezdtem felcseperedni.

Amint bekerültem az általános iskolába, egyre inkább foglalkoztatott a gondolat: - nekem miért nincs apukám?” A többi gyerek beszélt a szüleiről, elmesélték miként teltek együtt az ünnepeik, hétköznapjaik, mit csináltak együtt, stb.. . Hát ez nekem nagyon-nagy szomorúságot okozott, fájt a hiánya! Hiszen én egyáltalán nem ismerhettem Őt, azon az  1942. évi Karácsony estén csak Ő ismerhetett meg engem. Én csak a fényképét láthattam és anyám elbeszéléseiből tudtam róla.

Amikor már tudtam olvasni, el-elolvasgattam a tábori levelező lapokat, amiket édesanyámnak írt. Láttam, hogy szép, csinos ember volt, nagyon szépen írt és fogalmazott, …. de ez mind nagyon kevés volt, én sokkal-sokkal többet szerettem volna!

Én nem bújhattam soha az ölébe, nem mondhattam soha, hogy: „édesapám nagyon szeretlek!” Nem lehettek közös titkaink, közös emlékeink, s ez bizony nagyon fájt nekem! Irigyeltem a barátnőimet, sokszor még haragudtam is rájuk, amiért őket nem szakította el az értelmetlen háború az apjuktól. 

Az 1950-es évek elején egyre gyakrabban hallottuk még itt, faluhelyen is, hogy azok közül a katonák, illetve hadifoglyok közül, akik túlélték a borzalmakat többen is hazatérhettek. Ismét felcsillant a remény; hátha apánk is hazakerül. Minden újabb hír hallatán nőtt bennem a vágy: Istenem, add meg, hogy csoda történjen, engedd meg, hogy én is megismerhessem, láthassam apámat! Az sem baj, ha esetleg hadirokkant, csak jöjjön haza, mi szeretni  fogjuk!

Tudjam neki elmondani, hogy milyen büszke vagyok rá, hogy becsülettel helyt állt a borzalmas háborúban, bajtársaival együtt megjárta a poklok-poklát, de végül hazatért!

Egy szép nyár eleji napon aztán még közelebb kerültünk álmaim áhított beteljesüléséhez, ugyanis a közelben lévő két-három faluba is érkeztek meg hadifoglyok.

Nosza, több sem kellett az én drága édesanyámnak, és a vele hasonló sorsú asszonyoknak! Felkerekedtek, elindultak megkeresni azokat az embereket, akik hazajöttek, hogy megkérdezzék őket. Volt olyan közülük, aki biztatta őket, de volt olyan is, aki úgy vélekedett: „hát bizony jó asszony, ha eddig nem tért haza az ura, akkor lehet, hogy már nem is él, lehet, hogy ,ég a doni ütközetnél elesett..” 

De bennünk anyámmal együtt, továbbra is élt a remény, hátha a miénk kivétel!

Falunk egyik határában húzódik a Várvölgyi út, ami akkor még, abban az időben fontos útnak számított. Nem volt messze a mi kis házikónktól, könnyen meg tudtuk közelíteni. Arra gondoltunk testvéremmel, ha jön édesapánk, biztosan ezen az úton fog jönni. Ezért aztán minden nap – napjában többször is- el-elszaladtunk, vártunk, hátha ma, hátha most megtörténik a csoda, csak ki kell várnunk. Ez így ment heteken át, ám a csoda nem történt meg.

Egyre fogyott bennünk a remény, nem igen mertünk már bízni semmiben. Nagyon-nagyon szomorú, nehéz időszak volt ez. Anyánk mondogatta: „legyetek jó kislányok, imádkozzatok édesapátokért, a jó Isten bizonyára meghallgatja kéréseteket és haza segíti őt.”

De sajnos, hasztalan volt minden igyekezetünk. Múlt az idő, lassan eljött az ősz, már nem jártunk le az utat kémlelni, figyelni, vajon nem látunk-e mégis egy fáradt vándort, aki hazaérkezik?

Egyik levelében, ami 1942. szeptember 20-án kelt, nagyon szépen fogalmazott édesapám: 

„...itt nálunk már hűvös az idő, ballagnak a téli napok, hullanak a falevelek, búcsúznak a nyári madarak. Mi is így majd egyszer útra kelünk és haza vándorlunk édes hazánk Szent Földjére és új életet, új szeretetet és boldogabb jövő lángol szívünkben.”

Szegény Édesapám! Reményei nem váltak valóra. Soha többé nem tért haza, 1956-ban a Bíróság hivatalosan is holtnak nyilvánította, így lett édesanyám hadiözvegy, mi pedig testvéremmel hadiárvák.

Nem volt már más lehetőség, ezt tudomásul kellett venni, de belenyugodni én soha-soha nem tudtam. Továbbra is vágyakozva gondoltam arra, hátha ez az egész csak tévedés, hátha mégis él és egyszer csak betoppan közénk.

Amikor nagyon-nagyon szomorú voltam, előszedtem leveleit, újra és újra elolvastam őket, így találtam rá egy nagyon szép mondatra, ami édesanyámnak írt:

„ Bízzunk a jó Istenben, mert ő fogja eldönteni sorsunkat, az ő kezében van életünk. Akinek itt rendelte halálát, itt fog meghalni, ha úgy akarja Isten, akkor még a muszka golyó sem fogja. Ezért kérlek, nyugodj meg sorsodban, légy türelmes és bízzál. Ha itt kell meghalnom, akkor is légy rá büszke, hogy férjed a HAZÁÉRT halt meg.”

Hát, ez lett az én csodaváró történetemnek szomorú vége, de amíg élek, szívemben őrzöm ismeretlenül ÉDESAPÁM kedves emlékét. Akik ott harcoltak a messze orosz földön valamennyien helytálltak, de földre rogyva, a fagyoktól meggyötörve, félholtan is élt bennük egy halovány remény: 

„.....egyszer talán majd HAZATÉRHETNEK!”

Ezért így imádkoztak:

„Édes jó Istenünk, segíts meg bennünket, a Don partján küzdő magyar honvédeket! Kérjük, adjál erőt testünknek, lelkünknek, hogy elviselhessük sok szenvedésünket. Szálljon megsegítő áldásod hazánkra, segíts minket haza, szép Magyarországra! Ámen.”

Cserszegtomaj, 2012. 02. 09.